" Mindig legyen időd nevetni, mert ez a lélek legszebb zenéje!" Ír bölcsesség
Folytatom a tegnap megkezdett sztorit, egy másik kínos helyzetben felmerülő röhögőgörcs elmesélésével. Azért két részletben írom le a történetet, mert teljesen különálló eseményekről szól, tegnap pedig nagyon kevés szabadidővel rendelkeztem. Amúgy is jobb egyszerre rövid bejegyzéseket olvasgatni, mint végeláthatatlanul hosszú szövegeket.
Szent este volt, együtt ünnepelt a család. Egy igazán jó évnek örvendhettünk, mert fehér lepel borította a tájat, a hangulat ettől pedig nemcsak meghitt és ünnepélyes, de felettéb vidám is volt. Túl az ajándékozáson és az ünnepi vacsorán -ami természetesen apu által fogott és készített halakból állt-, vártuk az éjféli szentmise idejét. Jól éreztük magunkat egész este, nem volt hiányunk nevetésben. Mikor közeledett az idő, egy közeli település kis templomját választottuk a szentmise meghallgatására. Ebben az esztendőben nem csak Encivel kettesben mentünk, jött velünk a testvérem is. Természetesen időben érkeztünk, így tudtunk még ülőhelyet találni. Nemsokára szinte zsúfolásig megtelt a piciny templom, és a levegő is kezdett nyomasztóan fullasztó lenni. Gondolom szenteste mindenki rendesen telerakta a pocakját, mivel egy idő után olyan szagfelhők is elterültek az áporodott levegőben, aminek nem nagyon szoktunk örülni.
Pötivel már ezen is cinkosan összemosolyogtunk néhányszor, de itt még jól tartottuk magunkat. Megérkezett azonban a pap, aki ünnepi beszédét a következő szavakkal kezdte: "Ilyenkor karácsony tájékán, mindannyian érzünk valamit, csodálatos dolgok terjengenek a levegőben..." Puff! Kész! Kínzó kényszerűséggel rándult össze mindkettőnk rekeszizma, és bár nagyon igyekeztünk kulturált emberhez méltón viselkedni, kirobbant belőlünk a visszafojtásra ítélt nevetés! Teljesen egyszerre csapott le mindkettőnkre a túlzott vidámság, és mentől jobban próbáltuk megállítani, annál erősebben tört ránk. Percekig röhögtünk, és mire végre kezdett lecsillapodni a dolog, rázendített a kórus. Nem messze tőlünk egy idős néni olyan hangon kezdett el nyávogni, hogy azt a mi állapotunkban igazán nem kellett volna! Ismét felerősödött a hullám, és szúrós szemek ide-vagy oda, kacagtunk rendesen! Persze nem hangosan, hiszen továbbra is komoly erőfeszítéseket tettünk a csillapításra, de nem ment. Már Enci is kezdett ugyanilyen jókedvre derülni, pedig ő eleinte próbált csitítani minket. A nevetés azonban ragadós, azt látva pedig, ahogy könnyes szemekkel erőlködünk, szintén mulatságos látványt keltett.
A mise végig jó hangulatban telt, a prédikációból semmire nem emlékeztünk, a templomot ezzel szemben mégis nagyon megkedveltük. Következő években is ide mentünk, de akkor már tudtunk viselkedni isten házában, és szerencsére senki nem emlészik már az akkor történtekre.
Gondolom mindenkinek van hasonló sztori a tarsolyában, ha van kedve, akkor írja le megjegyzés formájában, szívesen veszem! Tudom, néha kínosak ezek a szituációk, ám ne felejtsük el, hogy elsősorban nem tanárok, ügyvédek, orvosok vagy éppen politikusok, hanem érzelmekkel teli emberek vagyunk. Ebbe pedig belefér néha egy ilyesfajta kisebb botlás! Vagy tévedek?
3 megjegyzés:
Nem, nem tévedsz! Ez bizony belefér és jön is, mikor jönnie kell.
Ha valami mulatságos, főleg ha nevetséges, akkor nem fogom vissza magam. :) Nem érzem kínosnak. Sőt, némi poénos hozzáfűzéssel(mert nem bírom ki), még azt is elérem, hogy mások is annak tartsák, és velem nevessenek. Ezért, senki sem botránkozik meg rajta. Még a vidámságot kiváltó személy sem érzi sértőnek (szerencsére), mert nem rajta, hanem a helyzeten nevetünk.
Ez így természetes! Mégis van, amikor nem szabadna nevetni...
Megjegyzés küldése