Kicsi kutyánk emlékére (†)

   Kicsi. Nem tudom miért ezt a nevet adtuk neki. Már jó régen történt, hogy egy nagyon aranyos, hűséges foxit talált édesapám Kaposfüreden. 2001-ben. Előző gazdája ismeretlen okokból kitette, és a füredi horgászbolt előtt tanyázott hosszú ideig. A boltos és néhány helybéli etették, de ettől még magányos volt. Szerencsére apu elhozta, és onnantól fogva a nagymamám kutyája lett. Arra sehogyan sem tudok visszaemlékezni, hogy miért ezt a nevet kapta.

Cirmi cicánk emlékére (†)

Érkezése után

   Összeszorult szívvel ültem most ide. Kilenc éve lakunk jelenlegi lakhelyünkön, ekkor költöztünk össze Enikővel, külön a szüleinktől. Most egy olyan baráttól kellett elbúcsúznunk, aki fél év híján végig velünk volt. Cirmi cicát 2003 nyarán fogadtuk be, ekkor kaptam iskolám igazgatójától ajándékba. Rövid idő alatt nagyon megszerettük, és a mai napig hűséges társunk volt...

Elhunyt a fecskevadász

Még kölyök...

    Tegnap délután barátok jöttek hozzánk látogatóba. Érkezésük örömét hamar elnyomta az autóból kiszálló gyermekkori cimborám első mondata, miszerint pont alattunk a főúton, van egy elütött fekete cica. Attila ismerte a macskáinkat, így mindjárt tudni vélte, hogy valószínűleg a miénk.

Látom mosolyát (†)

   Édesapám bejegyzését követően alig tudom összerántani csapongó gondolataimat. Igen, már tíz éve! Vizsgaidőszakomat fejeztem be sikeresen a főiskolán, boldogan tértem haza. Soha olyan fájdalmat senkinek, amibe ez az öröm hirtelen átcsapott. Máig érzem. Mostanáig nem értem. Nehéz volt felfogni, képtelenség elfogadni. Legrosszabb a tehetetlenség, és az abból fakadó fojtogató düh. Mert valami ilyesmit éreztem. Ezek az emlékek is felszínre törtek, de sokkal inkább nagymamám mosolygó arca, amint rám tekint. Káosz az érzelmek viharában, de milyen is lehetne a gyász?