Elhunyt a fecskevadász

Még kölyök...

    Tegnap délután barátok jöttek hozzánk látogatóba. Érkezésük örömét hamar elnyomta az autóból kiszálló gyermekkori cimborám első mondata, miszerint pont alattunk a főúton, van egy elütött fekete cica. Attila ismerte a macskáinkat, így mindjárt tudni vélte, hogy valószínűleg a miénk.

   Ahogy ezt közölte, mindjárt tudtam. Kétségem sem volt afelől, hogy a mi egyik cicusunkról lesz szó. Már csak az volt a kérdés, hogy melyik. Bagira, a nagy fekete vadász, akit egyszer már az utcánkban elütött egy autó? Ő volt az idősebb, és aki már nagyon a szívünkhöz nőtt. Vagy a kisebb és fiatalabb fecskevadász cica? Aki nem emlékszik a két macsek történetére, kattintson a kiemelt szövegrészekre, és visszaolvashat egy picit. Tulajdonképpen egyik lehetőségnek sem örültünk, de a párducunkért kicsit jobban aggódtunk. (Tudom, csúnya dolog ilyet mondani...) Túlélt már egy jégkrémes autót, utána napokig volt bent velünk a lakásban. Az esemény miatt ivartalaníttatni is kellett, tölcsérrel a fején pedig nem akartuk kiengedni. Jól összeszoktunk már az évek alatt.

Először anya...

Nevelő...

Amikor megláttuk a teljesen összetört cicát, leblokkoltunk. Tudtuk, hogy a miénk, de nem ismertük fel. Enci azonnal a párducunkat látta benne, nekem voltak kétségeim, de én is elfogadtam. Szegényt abban a tudatban temettük el a diófa árnyékába, hogy közben a másikat sirattuk. Ez csak később a vacsora osztásánál derült ki, halottnak hitt egerészünk ugyanis hirtelen megjelent. Megörültem neki, de mindjárt eszembe is jutott a kis fecskevadász. 

Haragudtam rá, amikor elkapta a fecsinket, pedig csak ösztönösen cselekedett. Jó, nem volt ez tartós harag, szerettük őt is. Jól nevelt cicus volt, soha nem jött be a házba. Mindig igyekezett a kedvünkre tenni, ritkán csatangolt el messzebb a háztól. Jóban volt a kutyusokkal, tavaly például a Kicsi házikójába ellettek Cirmivel együtt. Nagyon ragaszkodott hozzánk, nem ilyen véget érdemelt.

Barát!

  

   Mondhatja mindenki, hogy a macska fogyóeszköz, mi akkor is nagyon szeretjük őket. Szomorúak vagyunk, hogy elment tőlünk, és csak remélhetem, hogy életében jó gazdái voltunk. Nyugodj békében kis vadászunk!