Zselic 40 éjszakai teljesítménytúra

   Egy hete amikor megrándult a bokám Kisbajomban, még nem voltam benne biztos, hogy el tudok menni kedvenc éves programomra, ám szerencsére rohamosan javult az állapotom. Egy bokarögzítő segítségével belevágtam tegnap a nagy kalandba. Kaland, mert az elmúlt hetek extrém esőzései nyomán hatalmas sárra, nehezen leküzdhető utakra számítottunk.

   Eredetileg négyen szerettünk volna menni, de Bogyót érthető okokból (pénteken még esett) inkább nem engedték el a szülei, Áron pedig hirtelen családi program miatt kénytelen volt visszakozni. Maradtunk hát ketten a Ricsivel, mi bevállaltuk a nehézségeket. Simonfára érkezve máris látszódott, hogy nem leszünk olyan szép számban, mint az eddigi években. Mindig sokan, két-háromszázan szoktak nevezni, ez idén 59-re korlátozódott. Indításkor a főszervező gratulált a bátor indulóknak, majd csak úgy megnyugtatásképpen megígérte, hogy biztosan sár lesz...

18:15 perckor hagytuk el a rajtot, ami a Simonfai Meteor kulcsosháznál volt. Innen mindjárt egy horhóban kellet feldagonyázni, de nem volt vészes az út, rosszabbra készültünk. Gálosfáig az első 9 km zökkenőmentes volt, a várt nagy sár nem mutatkozott, kezdtünk megkönnyebbülni! Jött azonban a Szamár-domb, ami nagyon erősen emelkedik, és bizony úgy csúszott, mint a takony, nem volt könnyű feljutni rá. Egyre többet haladtunk sűrű erdei utakon, ahol a csapadék hatására őserdei körülményekkel találkoztunk, néhol mellig ért az aljnövényzet, a korábban kitaposott ösvény is csak sejtette magát. Erőltetett menetben lépdeltünk, egyre csak hagytuk mögöttünk a többieket.

Terecsenybe még szürkületkor érkeztünk, pedig ide általában már csak sötétben szoktak befutni a túrázók. Itt tudatosították bennünk, hogy az élre kerültünk! /Kivéve két tájfutót, de őket külön számolták/ Ricsi ezen nagyon fellelkesült, mindenáron meg is akarta tartani ezt a pozíciót, így elraktam a táskába a fényképezőgépet, pedig addig is csak néhány képet készítettem. Szóval sajnos most nem tudok jó képekkel szolgálni, ne várjátok!

Antalszállásig megváltoztatott útvonalon kellett mennünk, de gyorsan megtaláltuk az utat, és hamar leküzdöttük a távot, elértünk a túra feléhez. Közben ránk szállt az éjszaka, ami nem csak sötétséget, hanem rendkívül nyirkos és hűvös levegőt is produkált. A vizes fűben lassan átnedvesedett a túrabakancs, ennek nagyon nem tudtunk örülni. Kiruccanásunk második fele már nem telt olyan könnyedén és vidáman, mint az első. Végeláthatatlan hosszú, széles erdei utakon kellet körülbelül 15 km-t megtenni, és ezek az utak rettenetes állapotban voltak. Hatalmas sár, helyenként kikerülhetetlen víztócsákkal. Folyamatos csúszkálás, csobogás, innentől már nem pusztán a gyaloglás fogyasztotta erőnket, hanem az is, hogy ne essünk el. Nehezítette a dolgot, hogy egy zseblámpánk volt csak, mivel a Ricsi délután meccset nézett a tévében, és elfelejtett rendesen összekészülni. Nem hozott magával nevezési díjra való pénzt, zseblámpát, nem vacsorázott, tulajdonképpen csak megindult a vakvilágba. Fiatalság, bolondság! De ennyire?? Most azt hiszem egy életre való leckét kapott... :D

A kegyetlen szakasz után megkönnyebbültünk, mikor végre becsatlakozott balról a sárga jelzés, amit követnünk kellett. Újra begázoltunk az erdő mélyébe, jött ismét az őserdő. Ez a szakasz mindig nagyon hangulatos, mert fák között kacsázva, jelzésről jelzésre kell haladni, ami izgalmasabb, mint a hosszú unalmas kaptatók. Mellig érő gazban gázoltunk, közben pedig találtunk egy olyan gyorsfolyású patakot, ami eddigi túráim alatt még nem volt. Már legalább kilencedszer teljesítettem ezt a távot, itt soha nem volt víz, így híd sem. Ugrani kellett hát, de megoldottuk, és újult lendülettel estünk neki a maradék 2-3 km-nek.

Itt már Ricsi nagyon fáradt volt, nekem is szúrt a jobb vádlim, és kiszakadt két vízhólyagom, ami a nedves cipőnek hála megszületett a lábamon. Ezek azonban apróságok, továbbra is nagy lendülettel söpörtünk végig a maradék szakaszon, majd hajnali 1:40-kor beértünk a célba, ahol még nem várt senki. A pecsételő helyen éppen nem ültek, bent melegedtek, nem vártak még. Egyik asztalnál ültek túrázók, akik a 20 km-es távról akkor értek be. Amikor meghallották, hogy mi a negyvenesről jöttünk, elkerekedett szemekkel gratuláltak. Kijöttek a rendezők is, akik először szintén azt gondolták, hogy húszasok vagyunk! Megtartottuk hát pozíciónkat, elsőként értünk be, ami a zord körülmények mellett nagyon jó érzés volt!

   A túra kiszolgálása egyébként nagyszerű volt, minden ellenőrzőpontnál volt ásványvíz, tea, müzli szelet, egy helyen méz, egy másikon nápolyi. A célban Intersportos ajándékokat kaptunk, és természetesen emléklapot jelvénnyel együtt. Ettünk egy kis zsíros kenyeret, pihentünk negyed órát, majd elindultunk hazafelé. Addig senki nem érkezett be, egy emberrel találkoztunk a céltól egy kilométerre a 67-es út mentén. Ő volt a harmadik! Gratulálunk neki is, és minden résztvevőnek, mert valóban nehéz tejesítménytúra volt!