Tanítványból lett barátok

   A témát az ihlette, hogy pénteken ismét meglátogattak az iskolában 3 évvel ezelőtt elballagott tanítványaim, idén már sokadik alkalommal. Ez önmagában természetesen nem nagy dolog, másokkal is gyakran megesik. Velük azonban kicsit más a helyzet, a régi tanár-diák viszonyon túl, mára már sokkal inkább barátoknak tekintjük egymást. A képeken is ők láthatók, egy közös délutáni programon, valamint egy teljesítménytúra teljesítése közben.

   A történet megértéséhez nem árt ismerni egy kicsit a diákokhoz való hozzáállásomat. Sosem tagadtam, maradt bennem a gyermeki lényemből jó nagy adaggal. Kedvelem a rajzfilmeket, szeretem a vidámságot, és érzésem szerint elég jól értek a gyerekek nyelvén. Mikor elkezdtem tanítani, negyedik osztály napközis nevelője lettem, a felsős tanítás mellett. Ezt az osztályt továbbvittem a felső tagozaton is, és egész nyolcadikig együtt maradtunk. Olyan szinten sikerült összekovácsol-
nom a felsős tanulószobás csoportot, hogy azóta is viszem, persze a testnevelés tanítása mellett, mert azt nem tudnám abbahagyni.

A kamaszokkal való munka az én filozófiám szerint nem áll meg pusztán abban, hogy példamutató tanárként nevelem őket. Valamilyen szinten muszáj velük eggyé válni, el kell fogadjanak mint embert, mint társat, de mindemellett tudniuk kell, hol a határ. A cél elérése érdekében a lehető legtöbb időt töltöm a társaságukban az iskolán belül, tehát a szünetekben és a szabadidős tevékenységek során nem vonulok félre felügyelő szemekkel a távolból vizslatni őket, hanem beállok közéjük beszélgetni. Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy milyen szükségük van erre. Nem mindenkinek egyformán, de a tapasztalat szerint nagyon kell nekik egy olyan felnőtt, akiben megbízhatnak, akivel megbeszélhetik a problémájukat. A szülőknek most nem kell megijedni, itt nem az ő háttérbe szorításukról van szó, és nem családi titkok kifecsegéséről. Vannak azonban olyan témák, amiket szívesen beszélnek meg kívülálló felnőttel.

A komoly témák mellett néha vidám élményeket is megélünk egymás mellett, viccelődünk, hócsatát vívunk, röplabdázunk, vagy focizunk, mindegy mi az eszköz, de közös élményekkel telítődünk. Most sokan talán azt gondolják, hogy túl közel engedem magamhoz a fiatalokat, majd visszaüt. Nos, az egész lényege az egyensúly kialakítása. Lehet úgy is ilyen jó viszonyt kialakítani, hogy mellette megtartjuk a kellő távolságot. Mindig van olyan gyerek, aki próbálkozik, és barátkozni próbál. Ezt le kell építeni. Ha a "barátságos" légkör megfelelő szintű szigorral és kellő távolságtartással vegyítődik, szerintem maximálisan jól működő nevelés valósítható meg egy pedagógus részéről. Soha senkinek nem engedtem meg például, hogy tegezzen, amíg tanítom. Nekem ez a módszer nagyon jól működik évek óta, és szerencsére soha nem ütött vissza, soha nem használta ki senki a jóhiszeműségemet. Sőt, általában elég szigorúnak szoktak tartani, aminek az az oka, hogy a legapróbbnak tűnő probléma mellett sem megyek el szó nélkül.

Visszakanyarodva a címből adódó témához, ez a jó tanár-diák kapcsolat eredményezte számomra három tanulóm ballagása után, a kialakult barátságot. Amíg hozzánk jártak, mindhárman jó tanulók, értelmes és illedelmes kamaszok voltak. Nem kellett volna tanulószobásoknak lenniük, de a jó légkör, a jól működő tanóra, és talán miattam is, maradtak évről-évre.  Sokat beszélgettünk, ha kellett játszottunk, máskor komolyabb dolgokkal foglalkoztunk. Kölcsönös tisztelet alakult ki a másik iránt, majd ballagás után nem tudtunk csak úgy elválni. Azóta is eljárunk közösen túrázgatni, összejövünk piknikezni, grillezni, esetleg mint most, csak bejönnek pár szót váltani. Nem tanítom már őket, mostanra barátként nézünk egymásra, ugyanakkor a tiszteletadás megmaradt. Teljesen jól működő kapcsolat ez évek óta, ami megerősít abban, hogy jól működik az életfilozófiám, amit a gyerekekkel szemben alkalmazok.

   Aki azt gondolja, hogy ez akkor is túlzás, szerintem túlságosan merev és korlátolt szemmel tekint a nevelési munkára. Pusztán tanári hatalommal, erővel, nem lehet olyan eredményeket elérni, mint szeretettel teli hozzáállással. Nem tudom, ha idősebb leszek, akkor is így gondolom-e, de amíg érzek magamban elég erőt, amíg örömet lelek benne, és látom a sikert, addig nem változtatok a módszeremen. Ki tudja, lehet később további barátokra lelek? (Persze csak szigorúan ballagás után...)