Az első osztályom

    Ma mindenki a politikával, a választásokkal van elfoglalva, tele van vele az emberek feje, erről szól a blogális világ, beleértve az általam olvasottak nagy részét is. Nem mondom, hogy nekem nincs a zsigereimben, de úgy gondoltam akkor sem ezzel foglalkozom, hanem egy sokkal kellemesebb emléket idézek fel. Tegnapi bejegyzésem során szót ejtettem arról az osztályról, ahol pályafutásomat elkezdtem, majd rám törtek a velük kapcsolatos emlékek.

   2002-ben, sikeres diplomaszerzésem után az a szerencse ért, hogy felvettek a Kisfaludyba tanítani, oda ahol gyermekként én is nyolc évet töltöttem az iskolapadban, és ahová attól fogva tudatosan, és keményen be akartam kerülni, mióta eldöntöttem, pedagógus leszek. Nem volt egyszerű ilyen erős tanári karba bekerülni, de sikerült, és ezzel életem egy nagyon szép időszaka kezdődött el, mely a mai napig is tart. Kezdőként egy negyedik osztály napközis nevelőjének tettek be, így egy összeszokott kis bandába csöppentem bele. Kezdetben kicsit talán mereven kezdtem velük az ismerkedést, de hamar sikerült feloldódni, és kezdtem arra törekedni, hogy szeretettel közeledjek feléjük, minden szigorúságom mellett barátságosnak is találjanak. Kis idő múltán elfogadtak, majd összeszokott kis csapat lettünk. Nem volt egyszerű társaság, csupa erőteljes egyéniséggel, teli voltak öntudattal, mozgékonysággal, jó adag csibészséggel, ugyanakkor szeretettel is. A lányok állandóan marták egymást, a fiúk mindene a labdarúgás volt. Mennyit kergettük együtt a labdát! Sokszor mintha tényleg közéjük tartoztam volna, ráadásul a játékon belül könnyebben lehetett koordinálni a csúnya beszéd visszaszorítását is. 

Felső tagozaton nem én voltam az osztályfőnökük, csak a helyettes, de a délutáni napköziben, testnevelés órákon, osztályprogramokon, kirándulásokon, és számtalan egyéb eseményen megmaradtunk egymás mellett. Sokszor mondták, olyan vagyok mint az osztályfőnök, ők az én osztályom. Ez nagyon jól esett, majd az általános iskolás éveik végére érve, tényleg szomorúan váltunk el. Az elválás mindig nehéz, nekem azért is az volt, mert az első osztályom ballagott! Szerettem őket, sokáig nagyon hiányoztak. Ma is szívesen emlékszem vissza rájuk, sokszor eszembe jutnak.

   Szerencsére azonban ezt a kiváló osztályt követte egy másik kedves és szeretetteljes csapat, mely hasonlóan az előzőhöz, cseppet sem egyszerű banda! A lányok itt is folyton marakodnak, ők is nagyon öntudatosak, a fiúk csibészek, ám mindemellett nagyon a szívemhez nőttek! Jobban mint gondoltam volna, szóval jövőre ismét nehéz búcsú előtt állok. Ilyen egy iskolai körforgás, hiszen zajlik az élet, a gyerekek felnőnek, és egyszer csak azt veszem majd észre, hogy már az ő utódaikat nevelem. Vajon hogyan emlékszem majd akkor vissza rájuk? Egy biztos csak, szeretettel....