A déli Chopok kalandjai

    Régi-régi elképzelésünket valósítottuk meg végre. Általában Tále sítáborunk síközpontja, mert kellőképpen hóbiztos, és ami nagyon fontos, ideális pályákat nyújt kisiskolásoknak. Kezdő, középhaladó, haladó síző egyaránt talál itt magának pályát, tanulásra ideális. Szeretünk ide járni, de azoknak a haladó sízőknek, akik már évek óta járnak velünk a táborba, már nem jelent kihívást, kevés újat tud nyújtani. Éppen ezért, kikalkuláltuk, hogy a közelben lévő déli Chopok egyszeri meglátogatása még nem emelné meg a költségeket, viszont a régiek elé is helyezhetünk új feladatokat! Belevágtunk!!

   Chopok az Alacsony-Tátra második legmagasabb orma (2024 m), a Deres (Dereše) és a Konszke (Konské) csúcsa között. A déli Chopok síterepét csak haladó síelőknek valamint a freeride szerelmeseinek ajánlják, mivel a sípályák nagy része kezeletlen.

A síközpont kiváló terepadottságokkal rendelkezik, az igazi kihívást jelentő meredek pályák jellemzik. A lesiklópályák tengerszint feletti magassága 1080-2000 méter. Ez Szlovákia egyik leghóbiztosabb terepe, a felső pályái egészen áprilisig síelhetőek. Összesen 7 felvonó üzemel, ebből 1 libegő és 6 húzólift melyek indításnál igen nagyot rántanak!

Kedden reggel -túl a bemelegítő napunkon-, a Srdiecko szállónál található alagsori fizetős parkoló előtt tett le minket a buszunk. Sosem jártunk még itt, így meglepődtünk mennyire kicsi a parkoló. Hirtelen abban sem voltunk biztosak, hogy a mi hatalmas buszunk meg tud-e majd itt fordulni. Zoli is izgult, mivel jeges volt az út, de nem véletlenül ragaszkodunk hozzá évek óta! Könnyedén megoldotta a feladatot, bár viccesen megjegyezte, hogy fel már nem jön értünk, sétáljunk le ha végeztünk... 

A Srdiecko szállótól egy kétsebességes (az állomásoknál lelassuló) négyüléses lift szállítja az utasokat a Kosodrevina szállóhoz, 1450 méteres magasságba. Innen két egymást követő tányéros lifttel juthatunk fel végül a Chopok 2024 méter magas csúcsához (itt találkozik Chopok észak és dél pályarendszere), ahonnan szép idő esetén pazar kilátás tárul elénk a Magas-Tátra havas hegycsúcsaira. Gyönyörű hely, és mikor szemben velünk megláttuk az északi oldalról érkező sízőket, nagy kedvünk lett volna átcsúszni az északi pályákra is. Jól tettük, hogy nem tettük, mert nem összevont bérletet vettem, szóval gyalogolhattunk volna...

Maradtunk tehát a déli oldalon! A jelzések szerint a csúcsról 2 fekete és 1 piros meredekségű pályán csúszhatunk le, a valóságban azonban nincsenek kijelölt pályák, kb. 1-1,5 km-es szélességben ott csúszhatunk le, ahol csak a kedvünk tartja. Be is síeltük majd az összeset!

Most azt gondoljátok, hogy ennyi szépség, és kiváló síterep mellett nagyon jó napom volt igaz? Elárulom, ez csak félig-meddig igaz! Sokan azt hiszik, egy sítábor csak szórakozás a kísérőknek is. Persze, hiszen mi is síelünk. Elfelejtik azonban sokan, hogy ez mekkora felelősség is egyben. Nekem ezen a napon már reggel görcsben volt kicsit a gyomrom, pedig nem vagyok egy izgulós típus. Ugyanakkor egy ekkora pályarendszer sokkal nagyobb veszélyeket hordoz magában, mint a kisebbek. Mi Tálén sem hagyjuk felügyelet nélkül síelni a csoportjainkat, mindig velük van az oktató, hiszen bármi történhet. Tapasztaltam idén is, hogy nem mindegyik magyar csoport teszi ezt így, de megjegyzem ez meg is látszott. Az ő gyerekeik rengeteg veszélyhelyzetet teremtettek, csúnyán síeltek, és még sorolhatnám. Legnagyobb kritikusuk a mi ifjaink voltak, akik csak szörnyülködtek ha összefutottunk velük. Ha a hegytetőn összetalálkoztunk, inkább megvártuk míg eltávolodtak, mert a mi szabályos nyomvonalunkba is képesek voltak különben belevágni.

De kicsit eltértem a tárgytól, vissza a chopoki kalandokhoz!  Tizenegy fős csapatom néhány tagjának már az ülőfelvonó is újdonságot jelentett, de szépen beosztottam, hogy minden négyesben legyen olyan, aki már használt valahol ilyet. Szépen meg is oldották a fiatalok, nagyon tetszett nekik! A fekete pályák, a meredek lejtők, maga a síelés szinte senkinek nem okozott gondot, ügyes síelők ők már. Kevés eséssel közlekedtünk egész nap, mindenhol ügyesen le tudtunk menni. 

Meglepő, de a tányéros felvonók okozták a legtöbb nehézséget. Nagyot rántanak az elején, ezért néha már az indulás is döcögősen indult. Ha ezzel megvoltunk, jött maga a felvonási szakasz, ami legtöbbször hosszú, unalmas, és meredek volt. Nem simára gyalult úton szállított a lift, voltak buckák is benne rendesen. Figyelni kellett, hogy ne essünk ki, főleg mivel a felvonó nem közvetlenül a pálya mellett vitt, hanem kövekkel, fákkal terített területen. Éppen ezért mindig én mentem fel utoljára, hogy lássam mindenki felért-e, és ha nem, akkor ellássam az illetőt a megfelelő utasításokkal. (Vagy visszamehetett óvatosan a felvonóhoz, vagy meg kellett várnia, hogy érte menjek. Terepfüggő volt a dolog.) Minden esetben megbeszéltük, hogy ha valaki nem jut fel elsőre, akkor a felvonó aljában megvárja a többieket. Látszólag egyszerű, ugye?

Hiába beszéltünk meg mindent, a gyerek attól még gyerek marad. Egyik csapattagom kiesett a csúcsra vezető, amúgy nem nehéz felvonóból. Elbambult, összeakadt a léce, elesett. Előfordul az ilyen! Mivel nem volt még messze a felvonó aljától, gyorsan eldöntötte, hogy visszacsúszik, és újra beáll. Na a gyorsból lett a baj! Ügyes a kis srác, de a kapkodás sosem vezet jóra. Megindult lefelé közvetlenül a felvonó mellett, egy igen keskeny sávon, hóekében, fékezgetések nélkül. Szörnyű, kezdőre utaló viselkedés volt ez. Hiába ordítottam, hogy álljon meg, már nem tudott. 

Nagy csattanást hallottam, fordult egyet a gyomrom is. Nekiment a felvonó melletti korlátnak. Már éppen kiszálltam volna a felvonóból, mikor láttam, hogy semmi baja, felpattant, szedte össze a cuccait. Látszott, hogy fürgén és tudatosan cselekszik, ezért a felvonóban maradtam, mivel a többi tíz gyerek a csúcson volt már.

Fent gyorsan kiadtam az utasítást a maradásra, majd lesíeltem a társunkért. Nem volt ott! Meglepődtem kissé, de azonnal mentem a felvonóshoz, akivel angolul sikerült egy kicsit kommunikálni. Azt mondta, egy kollégája levitte a srácot. Miért? Lett valami baja? Nem, csak le kellett mennie. Na persze, hiszen veszélyes műveletet hajtott végre. Hurrá! A csapatom a csúcson fagyoskodva vár ránk, ő meg sehol. Visszamentem hát a többiekért, majd megindultunk a pályán lefelé. Kicsit több mint félúton beértük őt, akit állítólag egy pályamunkás kísért! Nem kísérte őt senki! Elmesélte, hogy a felvonós bácsinak elgörbítette a botját, aki ezért levette a bérletét, majd leküldte. Nem értette ugyan mit mond, de az világos volt, hogy le kell mennie. Egyedül! Jó nem? Kicsit kiakadtam ezen a ponton a szlovákokra....

Haragudtam a fiúra is, mert több dolgot is megszegett abból amit megbeszéltünk. Például nem kellett volna leindulnia, de hát szegény biztosan megzavarodott, amikor leküldték! Nem ijedt meg egyébként, tudta, hogy utol fogom érni, éppen ezért lassan csúszott. Ez legalább okos volt. Kicsit összeszidtam, kicsit megdajkáltam, majd alaposan átbeszéltük az esetet az egész csapattal. Remélem mindenki tanult belőle! Látjátok milyen hamar történhet baj, még ha látszólag fel is vagyunk rá készülve?

Ezek után szerencsére már nem volt nagyobb probléma. Egyik-másik felvonóból még esett ki olykor-olykor egyik-másik nebuló, legfőképpen a buckás terep, és a szép tájban való gyönyörködés miatt. Egy ilyennél lett egy kis bokahúzódás is, de ez sajnos benne van a pakliban....

Négyig majdnem egyfolytában síeltünk, mire bejártuk az összes lejtőt. Három különböző csúcsra is fel lehet jutni más-más felvonókkal, az utolsóhoz már fél négy közelében értünk el. Ekkor már arra is figyelnünk kellett, hogy időben visszaérjünk ahhoz a felvonóhoz, amely eljuttat minket a parkolóba. Ez a csúcs érdekes volt, sziklák között kellett egy ideig lavírozni, buckasíelni,  majd jó hosszan csúszhattunk le a hegy aljába. Mindegyik csúcsra jellemző volt, hogy süvített a szél, bőrünkbe vágott a hideg levegő, ezzel együtt is azonban gyönyörű látványban volt részünk. Csak a mobilom volt nálam fényképezésre, de ezt a szépséget egyetlen fénykép sem adhatja vissza teljesen! 

Négyre nagyon elfáradtunk, nem szívesen gyalogoltunk volna a busz elé. Szerencsére erre nem volt szükség, Zoli ismét feljött értünk! Ekkor kezdődött el a hányásos betegség is, Dani a hazafelé úton lett rosszul. Ekkor még azt gondoltam, a kanyargós út, és a fáradtság okozta. A szálláson aztán kiderült, hogy nem...

   Amikor végleg lecsatoltuk a nap végén a lécet, mázsás kő szakadt le rólam. Szép volt, izgalmas volt, a nap legnagyobb részében jól is éreztük magunkat. Tudtam sok újat mutatni a csapatomnak, belekóstolhattak végre egy kicsit a komolyabb síelésbe, síterepekbe. Ez azonban kemény és felelősségteljes munka volt, legkevésbé sem éreztem szórakozásnak!