Látom mosolyát (†)

   Édesapám bejegyzését követően alig tudom összerántani csapongó gondolataimat. Igen, már tíz éve! Vizsgaidőszakomat fejeztem be sikeresen a főiskolán, boldogan tértem haza. Soha olyan fájdalmat senkinek, amibe ez az öröm hirtelen átcsapott. Máig érzem. Mostanáig nem értem. Nehéz volt felfogni, képtelenség elfogadni. Legrosszabb a tehetetlenség, és az abból fakadó fojtogató düh. Mert valami ilyesmit éreztem. Ezek az emlékek is felszínre törtek, de sokkal inkább nagymamám mosolygó arca, amint rám tekint. Káosz az érzelmek viharában, de milyen is lehetne a gyász?

   Oly sok dolgot nem is tudtam még róla! Például a sárga rózsát sem. Szégyen, de most tudatosult csak bennem. És mennyi, de mennyi ilyen apró dolog lehet még, aminek megismerésére már nem maradt időm! Egyvalamit tudok csak biztosan, nagyon szerettem Őt. Csodálatos napokat köszönhetek neki régi otthonukban, felejthetetlen szentestéket körében. Emberséget tanultam tőle, és gondoskodást. Olyan szeretettel és odaadással gondozta idős édesanyját, amiért mindig tisztelni fogom. És még annyi, de annyi...!

A vizsgák miatt napokig nem találkoztunk, tíz éve ezen az estén volt tervben meglátogatása. Még megvárta míg levizsgázom. Csak aztán ment el. Mint egész életében, halálában is gondoskodó maradt. Ezt éreztem még akkor. Miért ment el? Máig nem értem, erős asszony volt. Úgy képzeltem, legalább száz évig élni fog. Tényleg, mindig ilyen képet festettem magamban róla. Talán ezért is éreztem azt a bizonyos fojtogató kínt a torkomban....

   Nagymama! Fiadra méltán büszke lehetsz! Épp oly szeretettel óvja családját mint egykoron te. Mióta elmentél, szemében mindig egy cseppnyi szomorúság látszik, abban tart téged azóta is. Ahogyan ő, úgy mi az unokáid is mindig megtartunk emlékezetünkben, és amit tőled kaptunk, nem felejtjük el. Soha! Tudom, most a papával karöltve, dédikénk társaságában tekintesz le ránk. És látom mosolyodat!