Az örök kisfaludys

    Egykor Józsika, ma már Józsi bácsi. Vagy inkább Joe bácsi? A gyerekek egymás között így hívnak, és én ezt mosolyogva fogadom. Jobb ez a becenév, mint bármi egyéb csúfnév. Persze iskolában és órákon csak a Józsi bácsi megszólítást fogadom el. Nem voltam azonban mindig bácsi…

  1985 – 1993-ig egy voltam én is a kisfaludys diákok közül. Alsóban Ági néni (jelenlegi igazgatóhelyettesünk) vezetett be az olvasás – írás rejtelmeibe, tanított meg számolni, énekelni. Ő és Vajda Kati néni alapozta meg nálam az iskola szeretetét. Emlékszem, ahogy szigorú szemekkel próbálnak leszoktatni a székkel való hintázásról, ma is előttem van, ahogy a táblánál állva írják elő a feladatokat nekünk. Leginkább azonban valamiért a takarékbetétkönyv bélyegeinek gyűjtésére emlékszem ebből az időből. Kati nénitől vásároltuk, majd ragasztgattuk szorgalmasan. Nagyon szerettem a bélyeg figuráit, nem is a pénz gyűjtése volt akkor a legfontosabb.

Nem felejtettem el a családlátogatást sem, amikor nagyon vártam Ági néni érkezését. Utólag visszagondolva nagyon szerettem volna eldicsekedni neki egy hatalmas kartonból készült várral, amit apukám készített a kiskatonáimnak.  Naná, hogy nem érdekelt, vajon miket is mond majd rólam a szüleimnek! Saját birodalmamba való bevezetése magasztosabb cél volt!

Kisdobosként halvány emlékfoszlányaim vannak a Mókus őrsről, hogy milyen büszkén cipeltük a zászlót, és milyen vidám közösségi gyermekéletet éltünk. Szerettem kisdobos lenni, örömmel bújtam mindig az ünnepi öltözékbe, az övvel és kék nyakkendővel. Boldogan énekeltük a vidám dalokat, és nem zavart a hétköznapokban viselendő kék köpeny sem. Óvta a ruházatunkat, eszünkbe sem jutott divatolni. Emlékszem, milyen büszke voltam, amikor a Pista bácsiéhoz hasonló köpenyt kaptam! Igyekeztem úgy feszíteni benne mint ő, mert bár tartottam tőle mint a tűztől, de mégis igazi példakép volt szerintem minden fiú számára.

Ezzel együtt azt hiszem már a felső tagozatról is elkezdtem mesélni. Még felavattak úttörőnek, meg is vannak valahol az ezzel járó jelképek. Mégsem voltam már igazi úttörő, megváltozott a rendszer. Időközben eltűnt a köpeny is. Csak a kamasz gyerek maradt a régi. Én is. Tudom, nem voltunk egyszerűek. Szegény Zsizsó néni (Szigeti Miklósné), sokat morgott miattunk felsős osztályfőnökként. Például amikor apukámnak újra kellett üvegezni az úttörő terem ajtaját, mert betessékeltem rajta valakit! Hányszor hallottuk, hogy mi vagyunk az iskola legelevenebb osztálya! Hajaj… De persze szeretett, és a jó út felé terelt minket. Ennyi idős fejjel utólag már jobban látom erőfeszítéseit,  erősebb is bennem a hála mint akkoriban.  Sokat kaptunk tőle, nagyon sokat!

Kik még a felejthetetlenek? Nagyon sokan. Szerettem a felsőt, szerettem tanáraimat. Halvax Gabi nénit magyarból, Klári nénit töriből, Ildikó nénit rajzból, Ria nénit és Márta nénit matematikából, Péter Márta nénit oroszból, Baba nénit németből, vagy Laci bácsi dobókockával fűszerezett tanításait fizikából. Hú, de lapultunk is olyankor, amikor előkerültek a kockák! A kémia oktatása sem volt poénmentes, pedig ha Pista bácsi felemelte a tenyerét, még a légy is megdermedt a levegőben. Ezzel együtt szerettük.  Tőle tanultunk önfegyelmet, tartást, és soha nem jutott eszünkbe otthon elmesélni, hogy kaptunk tőle egy jó nagy maflást. Erről jut eszembe, amikor modellező szakkörön széttörte a fejemen az egy hónapig épített közel egy méteres repülőgépszárnyamat, csak mert túl hangosan örültem az elkészültének…

Ne higgyétek, hogy kellemetlen emlék! Később megcsináltam a szárnyat jobbra, és közben fegyelmezettebb, pontosabb lettem.

Pelőcz tanár úr és Pap Klári néni. Isten nyugosztalja őket! Kiváló testnevelés órákat köszönhetek nekik, Miklós bácsi pedig felejthetetlenül poénos történelem órákhoz is juttatott.   Kár, hogy már nem lehetnek velünk.

Torma Ági néni: ének. Nem véletlen hagytam őt a végére. Sokat köszönhetek neki, már felnőtt koromból is. Ő készített fel bothangú sihederből megfelelő énekhangú tanítóvá. Elmentem hozzá segítségért, ő pedig a maximumot hozta ki belőlem. Könnyedén mentem át a vizsgákon, pedig amikor először meghallgatott, bizony nem a gyönyörűségtől csapta össze a kezét! Mára ő kiváló kolléga, nagyszerű barát. Érdekes az élet!

Persze nem csak ennyi az emlék ifjúkorból. Számtalan! Gyönyörű éveket éltem itt diákként, csakúgy, mint a kishúgom Marcsi. Ezért volt megmásíthatatlan célom, hogy egyszer itt taníthassak majd. Szerencsémnek, és többszöri határozott fellépésemnek köszönhetően a főiskola befejeztével mindjárt megkaptam a lehetőséget Éva nénitől, az akkori igazgatótól. Keménykezű, de igazságos főnökként terelt azon az úton, amelyen ma is haladok. Tanácsaiért, olykor kemény kioktatásaiért, de jóságos bizalmáért mindig hálás leszek neki.     

   22 évesen egyszer csak azt vettem észre, hogy újra kisfaludys vagyok, csak már mindenki bácsinak szólít. Ilyen fiatalon ezt elég nehéz volt megszokni. Az iskolát, a közeget, az arculatot cseppet sem. Korábban már mélyen a személyiségembe ivódott. Beleitatták azok, akikből mára kolléga és barát lett. Örök kisfaludyst teremtettek belőlem, hiszen ez az iskola a második otthonom!

Ez az írás a Kisfaludy Utcai Általános Iskola 40. születésnapja alkalmából született, és része a már megjelent Jubileumi évkönyvnek. Az enyémhez hasonló megemlékezésekről olvashattok ebben a kiadványban volt tanároktól, régi diákoktól, valamint bemutatja az iskolát. Az érdeklődők már megvásárolhatják az iskolában!