Karácsonykor esett utoljára környékünkön. Most mégis minden csupa sár, a talaj pedig besüpped egy-egy súlyosabb lépés alatt. Bundás is szép nyomokat hagy az udvarban, amerre csak jár. Kedvencem a képen látható apró kis láblenyomat. December 24-én a maihoz hasonló meleg időnk volt, a tavasz érzetével. Nem is nagyon volt kedvemre a dolog, jobban örültem volna akkor egy sűrű havazásnak. Az is megjött aztán másnap, amikor esőzéssel kezdve fokozatosan lehűlt a levegő, és visszatért a tél mostanáig. Az akkor leesett csapadékot, és az olvadó hólét a föld nem volt képes még magába szívni, mielőtt megfagyott. Pár hét kemény fagy után most ismét tavaszi melegnek örvendhetünk, a talaj azonban felengedett és rettenetesen felázott. Én is bárhová lépek a füves udvarban, víz tör a felszínre lépteim nyomán. Vicces, de nem éppen örvendetes jelenség!
Ilyenkor könnyű beragadni az autóval füves udvarokban, földes utakon. Velem is megesett már pár évvel ezelőtt! Ami rémes, hogy ilyenkor teszik igazán tönkre a környék földútjait, például a Deseda tó környékén. Mert bemennek terepjárókkal rodeózni, vagy traktorral dolgozni. És már vége is...
Holnapra megint esőt ígérnek, aminek nincs már helye a mélyebb rétegekben. Nincs hová szivárogni, mert a tavalyi év szokatlanul sok csapadéka sem volt még rá képes. Eszembe jutnak az árvíz sújtotta területek lakói. Vajon nekik mit hoz a 2011-es év? Esőre biztosan nem vágynak, de egy darabig még én sem!
7 megjegyzés:
Jó Neked, Bundásnak, meg a bukszádnak. Itt nálunk meleg nem, volt helyette köd, meg hideg.
Na igen, az nem jó. A nyirkos hideg sosem kellemes, de a tavasznak sincs most még itt az ideje! A bukszámnak azonban valóban nagyon jól esik!
Nem csak az árvíz, hanem a belvíz is. Már egy megyényi terület van víz alatt!
Sajnos nagyon nagy tragédia. Nem szép, de ha az ő bőrükbe bújva nézem helyzetemet, mindjárt jobbam érzem magam. Látva nyomorúságukat, életük kilátástalanságát, félelmüket a jövőtől, összeszorul szívem. És dühös vagyok magamra, amiért nem tudok segíteni nekik.
Nem segíthetünk mindenkin. Mi ahhoz kicsik vagyunk. Én dühös azért vagyok, mert sok esetben akik tudnának segíteni, azok nem segítenek! Mert ők viszont túl "nagyok" hozzá!
Paradoxon: A "nagyok" kicsik a "kicsik" a nagyoknál is nagyobbak.(Mind lélekben, mind anyagi szolidaritásban.) Tisztelet a kivételnek.
Szép gondolat!
Megjegyzés küldése